Valós riportok egy májtranszplantációról kicsit másképpen.

Riporter: Tímea Olivér édesanyja

Oli  nagyon hamar elhagyott minden „vezetéket”, valahogy mindig gondoskodott róla, hogy ne kelljen. Pár napig a hőemelkedés határán lavírozott, a csövek kivétele után a hőmérő 36,1 mutatott. Bekötötték a kezébe az infúziót, egyik reggel arra keltünk, hogy könyékig fel van dagadva a karja, kész Popeye volt – félre folyt az infúzió. Ettől is megszabadult.

Gyorsan javult, elkezdett mászni, felállni, játszott egésznap, nevetve, huncutkodva, puszit osztogatva hódította meg a nővéreket. Húsvét előtt bejött az egyik orvosunk és azt kérdezte, hogy a következő héten szeretnénk-e hazamenni. Kérdeztük, hogy a  Ronald Házba,  válasz nem: haza. Nagypénteken átköltöztünk a Roni házba, a zárójelentést is megkaptuk, ami egy kisebb könyv valójában.

Oli megtalálta az egyensúlyát pocak nélkül, már majdnem futott, imádta a játszószobát, mindenhol labdák és autók, a két legfontosabb dolog. A kontroll vizsgálatok rendben voltak, végleg elengedtek minket a kórházból. Furcsa volt elköszönni.

Hatalmas feladat előtt álltunk: hogyan jutunk haza? Repülőjárat nincs, maximum három átszállással, vonat szintén nincs. De úgy néz ki, hogy két nap és saját ágyunkban alszunk.

Megvolt a NAGY NAP dátuma: április 24! Betegszállító autó jött értünk Magyarországról. Nagyon sok segítséget kaptunk, hogy ez létrejöhessen. COVID tesztet kellett csináltatni indulás előtt. Ez egyszerűnek tűnik, de Meike segítsége nélkül nem ment volna. Egy gyermekkórházban kellett minket is letesztelni, nem kellett elmennünk a korona vírus központba. Győzelem, sikerült! Az utolsó napokban egy kicsit sétáltunk Hamburgban. A kórházban genetikai tesztet csináltak, Oli betegségének genetikai hátterét derítik fel. Nagyon kíváncsiak vagyunk az eredményre.

Nagyon furcsa volt elköszönni azoktól az emberektől, akik megmentették Oli életét, és 76 napig a családunk és barátaink voltak. Lehet, hogy sosem látjuk őket többet pedig ők azok, akik mindent láttak, és egymást segítve csináltuk végig az egészet. Akármilyen furcsán hangzik egy ilyen szituációban, de hiányozni fognak, nem lehetünk elég hálásak az orvosoknak, nővéreknek, Meikének és Emesének. De majd egyszer visszamegyünk, ezt megbeszéltük Zolival, de semmiképp sem egészségügyi okból, csak látogatóba!

A hazaút gyors és szuper volt, a mentősökkel nagyon sokat nevettünk. Aranyosak voltak Olival is. Ő pedig, akár egy kis felnőtt, végig ült az ülésben,  játszott, evett és nevetgélt.
Az első pár nap nagyon fura volt itthon. Hamburgban nem tudtam elképzelni, hogy hazajövünk, itthon meg olyan volt, mintha el se mentünk volna. Zoli korábban nem értette, hogy miért mondogattam, hogy nem fogom fel a hazautat, de itthon neki is hasonló érzései voltak.

Kicsit mintha két életünk lenne, a másikat most magunk mögött hagytuk, visszatértünk az eredetihez.
Oli le van nyűgözve a saját játékaitól, egész nap pörög és a lakásban már stabilan jár, ha sétálni megyünk még bátortalan, de pár nap és tényleg futhatunk utána.
Én még mindig nem fogtam fel, hogy megvolt a műtét, megcsinálták a fiúk. Nagyon sok ember segített végig minket ezen az úton itthon és Hamburgban is, sok új barátot szereztünk, aminek nagyon örülünk.

Életünk legmeghatározóbb élménye volt, és valóban élmény, hisz a helyzet komolysága és nehézsége ellenére mindannyian jól éreztük magunkat, nagyon sok pozitív hatás ért minket végig.
De most egy új fejezet kezdődik, immár nem májbeteg a zsiványunk, „csak” transzplantált. Ahogy az egyik német hepatológusunk mondta, ő már egészséges, csak pár dologra oda kell figyelni. 
És ez nagyrészt a férjemnek köszönhető, hiszen nélküle ezek a fantasztikus orvosok sem tudták volna véghez vinni ezt a csodát.

Bejött a megérzésem: én életet adtam, ő megmentette.