TÁMOGATOTT GYÓGYKEZELÉSEK  – KÜLÖNLEGES MŰTÉTEK 2015kissziv

MILÁN 8 ÉVES

Olinek Terápiás KözpontMilán TheraSuit terápián Varsóban

Milán 32. hétre született beindult koraszülésként, közel két hónappal a normál terhesség vége előtt, 2007. február 7-én 1940 grammal és 45 cm-el. A köldökzsinóron egy valódi csomót találtak, ami születése előtt oxigénhiányos állapotot idézet elő nála. Szeptembertől a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola 2.B osztályos tanulója lesz. 2014. február végén Amerikában SDR műtéten esett át, de ez az idegsebészeti Milán űrhajós kiképzésenbeavatkozás önmagában nem elég a fejlődéshez, komoly és intenzív torna nélkül sajnos nincs előrelépés. Lehetőséget kaptunk, hogy Milán tavaly szeptemberben, majd idén júniusban a lengyelországi Varsóban TheraSuit terápián vegyen részt. Ahogy ősszel, most is két hetet töltöttünk kinn naponta 2×2,5 órás speciális mozgásfejlesztést kapott. Ezek a tornák nem csak időben hosszúak, hanem a fokozatosan egyre nagyobb terhelés miatt is nagyon kimerítőek. Ugyanakkor fantasztikus eredményt nyújtanak, ez Milán esetében sem volt másképp. Már ez első pár nap után egyedül tett meg lépéseket a hátul támaszos járókerettel, ami felért egy csodával. (Ősszel a második hét végére a speciális TheraSuit ruhában enyhe támasztékkal (a hátához ért a terapeuta ujja) állt meg egyedül hosszú percekig. Rengeteg erősítő gyakorlatot csináltattak vele, elsősorban a hátizom erősítésére és a kóros reflexek leépítésére, mint például a fejét rendszeresen hátra hajtja, miközben előre görnyed.

Anyaként teljesen természetesen erősödtem mind fizikailag, mind lelkileg Milán állapotához, ugyanúgy, mint sorstársaim. Vittem a tornákra, mindent átszervezve, előre egyeztetve, visszajelzéseket küldve az őt kezelő terapeutáknak, orvosoknak, eközben a lehetőségekhez képest nyugodt családi hátteret biztosítva, odafigyelve Milán és ép testvére Míra természetes „anya-igényére” is. Meg voltam győződve arról, mivel Milán csecsemő kora óta folyamatosan foglalkoztatva és tornáztatva volt, hogy neki ez már igénye is, így teljesen értetlenül álltam az amerikai műtétet követően hirtelen fellépő makacssága előtt. Nagyon sokat beszélgettem hasonló cipőben járó szülőkkel és rá kellett ébrednem, hogy a fiam már nem olyan kicsi, hogy az ember szó nélkül cipelgesse ide-oda, igenis el kell neki magyarázni, meg kell NEKI értenie, hogy miért is van ez az egész procedúra. Nekem is észre kellett vennem, el kellett fogadnom, meg kellett értenem, hogy Milán teste az idegsebészeti műtét után teljesen másképp kezdett működni. Őszintén szólva még bele gondolni is szívfacsaró, hogy ő ezt az egészet hogyan élhette, élheti meg. Nagyon sokat kellett beszélgetnünk, az ő 8 éves nyelvén elmagyarázni, hogy mi miért történt, miért utaztunk olyan sokat külföldre, miért nem hagyják őt az idegen nyelvű terapeuták békén, miért is vágott el neki idegeket Park professzor. Most Varsóban megbeszéltük, de ez egyébként titkos információ (így izgalmasabb), hogy Park professzor azért vágott el nála idegeket, mert teljesen össze voltak gubancolódva, nem találták a párjukat – ezért nem működtek jól az izmai. Az összes terápia azért van, hogy az elvágott idegeket minden egyes tornával jó erősen össze tudja kötni, a pirosat a pirossal, a kéket a kékkel. Megkértem, hogy hunyja be a szemét, mert szerintem ott Varsóban már két ideget tuti összekötött és szeretném tudni, hogy az egyik milyen színű. Édesen összeszorította a szemét és suttogta, hogy „zöld” (ne felejtsük el, hogy ez még mindig a titkos megbeszélésünk volt). Ó, mondtam neki, hiszen ez a bal lábad! Annyira büszke vagyok rád, pont a bal lábadat kötötted már össze! Kihúzta magát és egy félmosoly suhant át az arcán, majd becsukta megint a szemét, és még halkabban suttogta, hogy „barna”. A szemem könnybe lábadt és felkiáltottam: „Ezt nem hiszem el! Hát az meg pont a jobb lábad! Te honnan tudtad, hogy pont ez a két színes ideg kell a járáshoz?” Büszkén elmosolyodott, kihúzta magát és annyit mondott: „Csak úgy tudom.” Ettől kezdve egyedül lépegetett a keretével, először csak 10-10, majd 20-20 lépéseket. A terapeuták még a szeptemberi makacs Milánt ismerve teljesen le voltak nyűgözve, hogy mennyire együttműködő most, nekik is kifejezetten élmény volt vele dolgozni. Rengeteget fejlődött. Olyannyira belejött az idegkötögetésbe, hogy már magától mondogatta, éppen melyik színnél tart, legutóbb a sárga és a piros volt a soros, amelyek a csontjaihoz szükségesek szerinte, mert az ő szavaival élve: „hiszen a csontok is kellenek a mozgáshoz!” Nagyon büszke vagyok rá! És egy kicsit magamra is, ha szabad ilyet mondanom, hogy voltam elég nyitott, ahogyan manapság mondják, „jelen voltam”, azaz tényleg teljesen a fiam mondataira koncentráltam és elképzeltem, hogy mi mehet végbe az ő kis 8 éves fejében. Figyeljünk jobban oda a gyerekeinkre, sokkal több van bennük, mint amit mi a napi megszokott és kialakított rutinunk mellett gondolnánk, hiszen ők is folyamatosan fejlődnek, érnek, tapasztalnak, okosodnak!

Továbbra is végtelenül szerencsésnek érzem magunkat, és elmondhatatlanul hálás vagyok mindazoknak, akik támogatták és támogatják az „Egy szív a gyermekekért” Alapítványt és ezáltal segítettek bennünket abban, hogy kijussunk ismét Lengyelországba.

 

Szeretném megköszönni az „Egy szív a gyermekekért” Alapítvány támogatását, Judith végtelen jóindulatát, kedvességét, megértő szavait és hihetetlenül pozitív hozzáállását. Köszönöm! És köszönöm azoknak is, akik önzetlen hozzájárulásukkal támogatják az Alapítvány működését! Szavakba nem is lehet önteni, milyen fantasztikus munkát végeznek, milyen hatalmas segítséget nyújtanak a családoknak!

  2015. június

 Tímea

Milán édesanyja

1 2 3 4

© Copyright - Egy Szív a Gyermekekért Alapítvány - designed & coded: Artsolution